Rohanunk, és rohan a világ körülöttünk. Felkelünk hétfőn, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy már péntek van. Közben ezer teendőnk van, és a nap még mindig csak 24 órából áll, pedig lassan már a 48 is kevés lenne. És nem jut időnk mindenre. Két gyerekes anyaként nap mint nap átélem mindezt. Eddig szerencsés helyzetben tudhattam magam, mert azzal, hogy a temetőben minden családtagom sírja rendben van, vajmi keveset kellett foglalkoznom. A család idősebb aktív tagjai ezt a terhet hosszú időn keresztül levették a vállamról. Sajnos azonban ők sem lesznek már fiatalabbak, és be kellett látnom, hogy óriási teher ez már nekik. Időből azonban nekem sem lett több. Bűntudatból viszont annál inkább. Eszembe jutott, hány meg hány ember érezheti még ezt rajtam kívül. Nem jut idő, megint el kell tolni egy két héttel a temetőrendezést, de már nagyon fontos lenne, már nagyon rég voltam. Tudom, az embernek mindig arra van ideje, amire akarja, hogy legyen. De mi van akkor, ha mégsem? És azok, akiknek tényleg esélyük sincs, mert több száz, esetleg több ezer kilométerre élnek a családjuktól, a szülőhelyüktől, ritkán tudnak hazalátogatni.
Vagy még annyira friss a veszteség, hogy egyszerűen képtelen kimenni a sírhelyhez, és ott szembesülni azzal, amit még nem sikerült feldolgozni.
Azon gondolkodtam, mennyire egyszerű volt, amikor még más csinálta helyettem, és megszületett az ötlet.
Miért ne segíthetnék azzal, hogy megpróbálok levenni néhány terhet az emberek válláról. Miért ne próbálhatnám meg megkönnyíteni mások mindennepjait azzal, hogy olyan feladatot veszek át tőlük, amire valahogy sosem jut elég idő? Legalábbis nem annyi, amennyit szeretnénk.
Bízom benne, hogy szolgáltatásaim megkönnyíthetik a mindennapokat, hogy Önnek tényleg csak a veszteség feldolgozásával, és az emlékezéssel kelljen foglakoznia, minden mást nyugodtan rám bízhat.